Pasztorál

„GYARAPODOM, BÁR ELFOGYOK”

Sziveri János (1954–1990)

Alig néhány esztendeig lehetett otthon valahol. Földönfutó volt, helyét kereső vándordiák, zabolátlan írástudó, nagybeteg bujdosó. Egy bánáti faluból indult, s végül Budapestre érkezett – meghalni. Közbül az egyetlen állomás, ahol a helyét meglelte volna: Újvidék, de inkább spirituális otthon volt az is, az általa négy évig főszerkesztett Új Symposion szellemi köre, az irodalmi szocietás, első versesköteteinek aurája. Menesztették, s nem volt képes asszisztálni saját szellemi-erkölcsi kivégzéséhez. Sziveri János számára harmincegynéhány évesen lényegében lezárult a világi élet, a társadalomnak nevezett szervezet után saját szervezete is cserben hagyta. A vers maradt.

Radikális volt. Alkotóként radikális költői programjában; szerkesztőként, szellemi emberként radikális a kulturális közéletben; erkölcsi lényként a törésig radikális moráljában. Értelemszerűen tehát vereség várt rá minden téren, s ez, a folyamatos kudarcélmény lett művészetének tematizált tétje. Amelyben az olvasó a maga számtalan vereségére ismerhetett. A Szelídítés drámai versciklusában fordított sellőként jellemzi önmagát, abszurd kétéltűként, aki deréktól felfelé hal, lefelé ember, azaz vergődik, hal a szárazon, ember a vízben. A „szocializmus” utolsó eltaposottjainak tapasztalataival, reflexeivel egy torz közeg még nem, az utódok kora már nem tudott mit kezdeni. Így a költő bekerítettségérzetét a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, a közép-európai „rendszerváltozás” idején, a délszláv összeomlás kezdetén a történelmi-irodalmi holt-tér végletekig fokozta. „Csak belőlünk zabáltak egykoron / de undorral visszaköptek / bámulnak reánk most értetlenül / akik utánunk jöttek” – írja Agnus dei című versében. Igen, Isten báránya – de nyárson, teszi hozzá balkáni képzettel.

Sziveri költészetében a lírai Én legjellegzetesebb vonása, ahogyan az underground kultúra, szemlélet és beszédmód, a tömegkulturális alulretorizáltság ötvöződik a humanista-egzisztencialista hagyomány századvégi maradékával. A kifinomult művész szuperegójának kitüntetett egyes száma groteszk pillanatban találkozik a folklorizált kollektív tudat többes számával. „A verseim hangja (is) barbár egyféleképpen, s célom szerint valami eredendőséget akar szembeállítani a burjánzó mai rokokóval, az ürességet hirdető cikornyával csakúgy, mint a szintén üresen kongó nemzetieskedő patetikával” – mondta életmű-interjújában. E program fedezete olyan plebejus alkat, amelyik keserű szikességet, konokságot őrzött még kifinomult érzékenységében is. Az így megtalált pozícióban egyszerre szólalhatott meg muzslai kölyökként és újvidéki avantgárdként, délvidéki magyarként és villoni hontalanként, entellektüelként és szabadszájú csavargóként, rezignált bölcsként és védtelen „kisemberként”. A huszadik század végére a művész és közönsége értékrendjében egyaránt elunt státus, a költő mint szerep újrafogalmazása foglalkoztatta. Ezt kereste, vállalta-gúnyolta a megszólalásban. Önironikus azonosulással a nem-azonosulóval. Az érett (értsd: harmincas éveiben járó) alkotó ember sajátos szentenciaköltészetet teremtett, a profán történésekre adott reakcióként kinyilatkoztatás-paródiával, kiforgatott biblikus frazeológiával. Modernsége tüntetően visszafelé, az énekmondók archaikus világában kereste a hiteles folytatást. (Nem véletlen, hogy egy jóval későbbi nemzedék a 2010-es években, a slam poetry hulláma idején talál rá Sziverire elődjeként.)

A kos jegyében talányos mondata – „gyarapodom, bár elfogyok” – ebben az értelemben kettős paradoxon: az esztétikum visszabontása révén a művészet életben tartása és a test hanyatlásában a halál gondos fölépítése zajlik (vagy ahogy Pilinszkyt parafrazálva a Bábelben, nagy összegző versében mondja: „halálomat türelmesen begombolom”). A Bábelben egy menthetetlenül beteg társadalom képe montírozódik egy menthetetlenül beteg ember állapotára. Akinek elfogyott az ideje, annak egyszerre, légszomjjal küzdve van mondanivalója az egyébként elkülönülő, eltérő szintű és jellegű kapcsolatokban. A szenvedések tanúja, a társ – édes Erzsébet – mögött ott a már csak bizonytalanul körvonalazódó közösség, ott az emberi nem személytelen ikonja – a középkori misztériumok névtelenje, Akárki –, ott a történelem, a politikai hatalom mint verőlegény, s végül ott van az, akinek Bábel épül s romlik: a kétségbeesett kiáltással hívott Isten. „Isten természet történelem / kibabráltatok jócskán velem”.

Szívesen szavalta verseit. Mit „szívesen”: habozás nélkül átengedte magát az előadás szenvedélyének, ha egy megszületett költemény nyilvánosságot követelt magának! A versnek el kell hangzania, valódi közege nem a holt papír – vallotta. Barátai, ha mesélnek róla, nem mulasztják el a maguk történetét arról, ahogyan János fölpattan az asztal tetejére, s úgy szaval, delejes hatással (sokszor alkalmi) közönségére. Többek szerint még egy szerbek látogatta kocsmában is figyelemmel hallgatták.

Utolsó napjaiban négy fal közé, betegágyba kényszerülve is felolvasott. A családnak, egy látogatónak, egy magnetofon szalagjának. A hang már erőtlen, de a versnek még dolga van.     

Reményi József Tamás

Fülszöveg

Zeneszerző és zenei szerkesztő Bakos Árpád

Hangfelvétel ifj . Kucsera Géza

Utómunkálatok Vörös Csongor