Szerda, 2022.12.07.
VMMI

Önéletrajz

Emlékeim nyomában

Önéletírás

  • Szerző: Szöllősi Gyula
  • Szerkesztő: Hajnal Jenő
  • Sorozat: Emlékezet. Önéletírás, élettörténet, napló
  • Megjelenés éve: 2014
  • ISBN: 978-86-86469-75-5
Részletes megtekintés a VAMADIA kiadványtárában

Fülszöveg:

 

Egyszerűen kiragadtam életemből néhány mozzanatot, amiben van nevetséges is, de szomorú is. Aki olvassa, majd eldönti és megítéli írásom tarkaságait.

 

UTÓSZÓ

 

„A természet úgy rendezte, hogy ha az ember megöregszik, akkor messze látó lesz. Ami messze van, azt látja jól. Ez a múlt.”

 

(Szüllő Géza)

 

 

Szöllősi Gyula egyik kedvenc tanárom volt a szabadkai gimnáziumban, s ezzel az osztályban nem voltam egyedül. Bogaramnak szólított bennünket, s a háta mögött, egymás között mi is így neveztük. Biológia mellett emberséget is tanultunk tőle, s van-e ennél fontosabb egy alakulóban levő fiatal ember életében.

 

Később gyakran találkozhattunk a nevével az újságokban: a 70-es évek elején egyike volt azoknak, akik minden tőlük telhetőt megtettek pusztulásnak indult egykori tündértavunk, a Palics megmentése érdekében. Fontos könyveket is írt a Palicsi- meg a Ludasi-tóról, számtalan szak- és tudományos cikket jelentetett meg lapjainkban és folyóiratainkban. Aztán jött a miloševići őrület, jött a háború, s az 1926-ban Bajmokon született, Szabadkán és Palicson otthonra lelő tudós tanár már őszülő fejjel vándorbotot vett a kezébe, s családjával együtt előbb Egerbe, aztán Szegedre költözött.

 

Hosszú évekig semmi hírt nem hallottam felőle, mígnem a közelmúltban felkeresett a szerkesztőségben, s két vaskos kéziratköteget tett le az asztalomra. Ha lesz időm, olvassak beléjük, kíváncsi a véleményemre. Emlékeim nyomában… címmel az életét írta meg bennük, egy nem akármilyen tanári, tudósi, emberi pályája történetét.

 

S aztán nemcsak beleolvastam, hanem az elsőtől az utolsó soráig elolvastam Szöllősi tanár úr önéletírását. Amely nemcsak a saját színes és mozgalmas életéről szól, hanem hiteles képet fest és számtalan fontos tanulsággal szolgál arról a világról, amelyben az elmúlt több mint háromnegyed évszázada él a délvidéki magyarság.

 

– Szilárd nevű unokámnak gyakran meséltem az életemről – sorolta elém legutóbbi beszélgetésünk alkalmával, amikor arról kérdeztem, hogyan született meg a visszaemlékezés, mi lehet az önéletírás értelme, haszna. – Arról meséltem, hogy milyen volt a gyermekkorom, mi minden esett meg velem az iskolás években, aztán a háború alatt, amikor az oroszok kis híján kivégeztek. Ahogy a gyerek ezt hallotta – ma már 30 éves elektromérnök –, egyszer megkérdezte: Te Gyuszi, miért nem írod le mindezt? Én szeretném ezt olvasni, s biztos vagyok benne, hogy a gyerekeim is szeretnék majd. Nekifogtam, és megírtam. Nyolcvan év távolából közel jött és oly széppé vált a ludasi gyermekkor…

 

„Nagy, havas és csikorgó zord telekre emlékszem azokban az években, amikor kint laktunk Ludason. Csilingelő szánkók közlekedtek a havas utakon, subába bújt, fekete sipkás emberek biztatták a lovakat futásra… A nádaratók tüzet raktak a jégen, hogy időnként kicsit fölmelegedjenek…”

 

– Megelevenedett bennem a Kosztolányi Árpád doktor úr alakja, aki 13 évet töltött Ludason, s aki nemcsak testi bajokban segítette a helybelieket, hanem, ahogyan ő írta önéletírásában: „iparkodtam lelket önteni az elesett magyarokba.” Leírtam még sok mindent, s eljutottam egészen 2011-ig. Végezetül pedig utódaim okulására odakanyarítottam az én életfilozófiámat, jó és rossz döntéseimet és azok következményeit.

 

S noha a tanár úr önéletírása végén nyomatékosan felhívja rá a figyelmet, hogy kéziratok öteteit nem kiadásra szánta, csupán utódai okulására, én biztos vagyok benne, hogy ennek az önéletírásnak minél előbb meg kell jelennie, mégpedig egész közösségünk okulására, a jó könyvet szeretőknek pedig lebilincselő olvasmányul.

 

Dudás Károly