Egy lélekpendítő szakkönyv

Várható volt, hogy Borsi Ferenc megírja összegző művét a magyar asztali citeráról, mely a magyar nyelvterületen jegyzékbe vett és adatolt több száz hangszer ismeretén, a hangszerre vonatkozó magyar és nemzetközi szakirodalomban való jártasságán, és nem utolsó sorban a citerán való muzsikálás tökéletes tudásán alapszik. Felejthetetlen élmény számomra egyik előadása, melyben ugyanazt a népi dallamot játszotta hét-nyolcféle modorban, s mindegyiknél közölte a tájegységet, valamint a népi citerás adatközlő nevét, akinek a zenei allűrjeit bemutatta.

Borsi Ferenc első írása a citeráról a Létünkben jelent meg A népi citerajáték címmel 1998-ban. Ezután sorjáznak a további, immár önálló kiadványok, kötetek, melyek a zenész szeretetével, a tudós figyelmével, körültekintésével, gondosságával készültek: Temerini citerák (2008), A magyar asztali citera (2010) a felvidéki hangszerekre összpontosít, Hagyományos citerajáték kezdőknek és haladóknak (2010), Szenttamási citerák (2011) szerzőtársa Fehér Emánuella, Tamási citerák (2014), Szenttamási és bácskai szegélyes citerák (2021) szintén Fehér Emanuellával, A muzslai falu végén szól a muzsika (2022) Lele József citerás dallamaival. Borsi Ferenc javaslata alapján került be a közép-bácskai szegélyes citera a Vajdasági Magyar Értéktárba 2013-ban.

Néhány évvel ezelőtt jelent meg A magyar asztali citera típusai (2018) című könyve, mely a magyar hangszerkutatás egyik legfontosabb mérföldköve. Ebben Borsi Ferenc az általa kidolgozott – citerákra vonatkozó – formai-szerkezeti rendszert mutatja be. Több mint negyven citeratípust ismertet, melyek négy alapforma-csoportba tartozhatnak. Csak néhányat említek csoportonként:

– hasáb alakú citerák a vályú citerák, bealjazott doboz citerák, cimbalom citerák, galambdúcos citerák…
– kisfejes citerák a haránt merevítésű kisfejes citerák, többszekrényes kisfejes citerák, csikófejes citerák…
– hasas citerák az asztali tamburák, félhasas citerák, dúcos hasas citerák…
– de létezik karos-hárfa citera is a kisfejes-hasas citerák formacsoportjában.

A rendszerben gond nélkül helyet kapnak a ritkaságok is, mint például a zengőhúros citera, a belsőfejes galambdúcos citera, vagy a hasáb alakú, két oldalt fogólapos citera. Ez a rendszer a természetes kapcsolódásokon, logikus egymásra épüléseken alapszik, a citerák sokaságából/sokféleségéből kristályosodott ki, s végigvonul benne egy történelmi fonal, mely a kezdetleges formáktól a bonyolultabbak felé halad. A rendszer kidolgozása során a szerző kitűnő érzékkel használta azokat a lehetőségeket, melyeket a rendelkezésére álló anyag tartalmazott/sugallt.

A kötetben mindvégig érzékelhető a szerző elemző hozzáállása. Gyakran szakít a megcsontosodott, téves hangszertörténeti megállapításokkal, és kutatásainak fényében újrafogalmaz, helyesbít, pontosít. Rámutat a néprajzi leírások esetleges hibáira (pl. az íróasztal mellől adott megnevezésekre), és rögtön javítja is azokat hiteles adatok közreadásával. Figyelme kiterjed az egész Kárpát-medencei magyar nyelvterületre, annak legdélibb pontjától a legészakibb pontjáig.

A szerző gyakran utal a citera és más hangszerek – tambura, cimbalom, tekerő, gardon, theorba (lantszerű, barokk hangszer) párhuzamára, de bemutatja a citera nem magyar hasonlóságait is, ezek többek között a kantele (finn, észt), a koto (japán), a marinhur (mongol), az epinett (francia), a hommel (flamand), de találkozunk altaji, Nílus vidéki, alpesi, stájer, német analógiákkal is. A kutatás legújabb, egészen friss eredményeiről (pl. a trapézciteráról) is tudomást szerezhetünk a kötetből, valamint a magyar jellegzetességekről (pl. kétsoros fogólap, kisfejes citera, fejbetétes citera, vagy a már említett galambdúcos citera), melyeket akár hungarikumnak is nevezhetnénk.

A vajdasági olvasó mindvégig otthon van a kötet olvasása során, hiszen bajsai, csókai, kishegyesi, moholi, pacséri, padéi, szenttamási, temerini, topolyai, torontálvásárhelyi és zentai citerákat is megismerhet.

Rokonszenves gesztus a szerző részéről, hogy mondanivalójának kifejtéséhez, megerősítéséhez tiszteletreméltó tudósainkat idézi: Kodály Zoltánt, Herman Ottót, Sárosi Bálintot, Manga Jánost, Olsvai Imrét, a vajdasági Király Ernőt.

Határokon átívelő összetartozásunkat példázza, hogy a vajdasági Csóka szülöttjének könyve a felvidéki Dunaszerdahelyen jelent meg. Kézbe simuló formátuma (15×21 cm), és opálos barna színű, lényegre törő, esztétikus borítója is olvasásra buzdít. A kiadvány erénye a szövegbe ágyazott közel 230 fotó és néhány értelmező rajz. Látókörbővítő olvasmány, melyben még nyelvészeti érdekességeket is találunk. Egyszóval ez egy lélekpendítő könyv, melyet nem csak a citerások, nem csak a zenészek forgathatnak haszonnal, de mindenki, aki érdeklődéssel és tisztelettel fordul hagyományaink felé.

Kónya Sándor (2025. március)