Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot

ELŐSZÓ

Ítéleteiben és magatartásában is egy nagyon-nagyon elfogult és részrehajló könyvet tart a kezében a kedves olvasó, amelynek szerzőjét hosszú évtizedek óta a színház és a színjátszás iránti vonzalom és rajongó szeretet befolyásolja és vezeti. Faragó Árpád színművész, nyugalmazott színigazgató esetében azonban ezt a tiszta elfogultságot nem lehet eléggé becsülni. Ő ugyanis e kötet minden írásában mély emberséggel és szakértelemmel fordul vidékünk magyar amatőr és hivatásos színjátszása felé, nagy körültekintéssel és érdeklődéssel fáradozik azon, hogy egy-egy település színjátszó hagyománya, múltbeli jellemzője közismertté váljon, s mindig arra törekszik, hogy kapcsolat épüljön a fiatalabb és az idősebb nemzedék, az öntevékeny és a hivatásos színházi világ között.

Múlt és jelen kavarog ezekben az írásokban. Mindegyik a művelődés és a közösségi aktivitás, valamint az öntevékeny, önkéntes szellemi, esztétikai, erkölcsi munka dicsérete. Számos alkalommal ez nem más, mint találkozás a múlttal, pontosabban: az emlékezet által megszépülő múlttal, az igazzal, a jóval, a széppel, míg ritkábban mások fájdalmával és kétségbeesésével. Rácsodálkozás ez a könyv a vajdasági és a drávaszögi magyar színházi élet értékeire, jelenségeinek gazdagságára, az azonosságok és másságok sokszínűségére.

A szándék pedig mindig ugyanaz: rádöbbenteni az embert a közösségben megélt élmény egyszeriségére, különösségének az értékeire, a viszonyok megértésére. Emberi érzelmek, élmények és kapcsolatok egymásba kavarogva örvénylenek a könyvben, hogy lassan elsimuljon a hullámzó víztükör, s benne az önként vállalt, közösségben zajló művelődési életnek a gazdagságán ámulhassunk el. A kibontakozó képre írásról írásra haladva mind több szín kerül fel, s rajta az öntevékeny és önművelő színjátszás mind izgalmasabb perspektíváját fedezhetjük fel. Az így megtalált látószögből lassan a játéktér körvonalai is kirajzolódnak előttünk, amely ha szerény anyagi körülmények között is, a jólét és a jól-lét érzelmi forrása tud lenni azáltal, hogy gazdagítja a benne mozgók képességeit, méltóságtudatát, önfejlesztő képességét és hitét az ember jóságában, az együttműködés szükségességében. Faragó Árpád szerint ez a hol külső, hol pedig belső énkép- és világképalkotó munka minden korosztály számára elsősorban értelmi és érzelmi intelligenciát formáló lehetőség.

Az írások természetesen nem bonyolódnak elméleti fejtegetésekbe, hiszen szerzőjük számára az a legfontosabb, hogy az amatőr színjátszás szórakoztasson, elősegítse az egészséges önkifejezési vágy kiélését, mint rendezvényforma pedig erősítse a közösséggé válást, egy-egy helyi kisközösség (iskola, falu, egyházközség stb.) öntudatának formálását, s kivételesen, ritka szerencsés és ihletett pillanatokban műalkotást is teremtsen. Az amatőrizmus lényegéből fakadóan ugyanis kisközösségi forma, s jellege is ebből adódik: a produkciók elsősorban annak a közegnek szólnak, amelynek készülnek.

Ahhoz azonban, hogy egészséges és kiegyensúlyozott színházi élet formálódjon nálunk is, elengedhetetlen, hogy a színházformák ne egyszer s mindenkorra érvényes, változtathatatlan formációk legyenek, hanem minden irányban átjárhatókká váljanak. Több esetet is olvashatunk a könyvben, amikor az amatőr és a hivatásos művészet kapcsolatában példás együttműködés jön létre. A kötet írásainak tanúsága szerint az amatőr mozgalom egészséges fejlődése érdekében fokozottabb szükség van a hivatásos művészek segítségére is. De az amatőr színjátszás megújulásában fontos szerep juthat az ún. alternatív csoportoknak is, amelyek tapasztalataink szerint a legtöbb esetben igyekeznek megtartani szabadcsapat jellegüket, mozgásterük viszont a színházi avantgárd és a szórakoztató működés között mozog.

Amikor Faragó Árpád színházi értékeink felmutatására vállalkozik, kíméletlen is tud lenni: a múlt és a jelen hibáit is ostorozza. Mégis a legtöbb esetben nála a menekvés leginkább abban a halk hangban rejlik, amely e könyv minden sorából kicseng, és amely szembeszegül az igazságtalansággal, és a színház legalapvetőbb szerepére utal: felmutatni az ember lényegét. Ebből az írói törekvésből tud összeállni az olvasóban a változásra való igény is, amelyet csakis úgy fogalmazhatunk, valósíthatunk meg, ha egy pillanatra sem feledkezünk meg arról, hogy az önként vállalt, közösségben folyó művelődés szabadságkeresés, felelősségérzet, szeretetforrás, amely a jó ügyhöz társakat vonz.

E könyv lapozgatása közben egyúttal tisztelgünk a régi műkedvelők emléke előtt is, akiktől a ma fiataljai átvehetik ennek a szép társadalmi-művészi cselekvésnek a szeretetét; de gondolhatunk mindazokra is, akik tájainkon emberöltőkön át formálták a műkedvelő színjátszás és az öntevékeny mozgalom arculatát; magunk elé képzelhetjük azokat a fiatalokat is, akik a csoportot keresve most kopogtatnak be valamelyik művelődési ház kapuján, vagy most ülnek össze egy klubban, osztályteremben, hogy szövetséget alkotva meghódítsanak egy újabb színpadot. De olvasás közben nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik épp most valahol nézőként találkoznak egy-egy érdekesebb, izgalmasabb előadással, s azáltal, hogy megnézik egy amatőr társulat előadását, azt példázzák: minden fájdalom és kudarc ellenére az elhivatott vajdasági magyar öntevékeny művészetnek nincs más lehetősége és kötelessége, mint a cselekvés. Mert ez a könyv csak azt szeretné bizonyítani, hogy hinni kell a színházban, amely valóban oly örök, mint a társadalom, és amely Shakespeare óta és azt megelőzően is saját élénk képmását akarta és akarja szemlélni benne. Faragó Árpád könyve meggyőz bennünket arról, hogy a színház – legyen az amatőr vagy hivatásos, szülessen újjá a világ bármely pontján vagy éppen tájainkon – mindig halad a maga útján örök emberi titkokat rejtő jövője felé.

Hajnal Jenő

***

UTÓSZÓ

Nem a teljesség igényével készült ez a könyv. S ez talán érthető is, ha tudjuk, hogy a délvidéki magyar nyelvű műkedvelő színjátszás néhány száz éves mozgalmának hiteles bemutatása rendkívül összetett feladat, hiszen manapság színjátszó együtteseink (amatőrszínházaink) majdnem mindegyike olyan gazdag adatgyűjteménnyel (plakátok, fotók, repertoár, vendégjátékok stb.) rendelkezik, amely eleve elegendő lehetne egy-egy kiadvány (monográfia) megjelentetésére!

Ahhoz, hogy a teljesség igényével feltérképezzük, részletező alapossággal elemezzük a délvidéki magyar nyelvű színjátszás múltját és jelenét, véleményem szerint jól összehangolt csoportmunkára lenne szük-ség. Amire jómagam vállalkoztam, vállalkozhattam, az csupán arra irányult, hogy ennek a szerteágazó, de mégis szorosan egybefonódó, szilárd, megbonthatatlan, szerves egységet alkotó mozgalomnak töredékein keresztül érzékelni próbáljam annak nemzetmegtartó erejét, különösen a kisebbségi sorsba kényszerült/kényszerített kis közösségekben!

Az idevonatkozó adatok legnagyobb részét az 1940-ben megjelent Bokréta című kiadványból (a jugoszláviai műkedvelők almanachja) „kölcsönöztem”, de ebben a tekintetben segítségemre volt az Eszéken megjelenő Magyar Képes Újság (különösen annak XXII. és a XXIII. évfolyama), valamint a Horvátországi Magyarok Szövetsége által megjelentetett Évkönyvek is. Megelégedéssel, örömmel nyugtáztam, hogy a múltban bizony érdemben foglalkoztak műkedvelő színjátszásunkkal!

Természetesen személyes tapasztalataimat sem hallgathatom el, hiszen több mint fél évszázada, hogy állandó kapcsolatban vagyok a mozgalommal. Magam is a műkedvelő színpadokon tettem meg az első lépéseket a színészi pálya felé, és később is alkalmam volt – és van ma is – figyelemmel kísérni színjátszóink munkáját, fejlődését.

Hogy mi késztetett a könyv megírására, a műkedvelő színjátszásunkkal foglalkozó különböző jellegű írásoknak ebben a szerény kiadványban való megjelentetésére? Mindenekelőtt színjátszó mozgalmunk iránti mélységes megbecsülésem, tiszteletem. Csodáltam és csodálom ma is azt a határtalan lelkesedést, akarást, amellyel műkedvelő színjátszóink az ügyet, színjátszásunkat szolgálják. Mert szolgálják a szó legszebb és legigazibb értelmében! S mi talán nem is tudjuk igazán értékelni, méltányolni mindazt, ami ebben az önzetlen szolgálatban benne van.

A méltánylás szándéka késztetett arra, hogy az említett írásokat összegyűjtsem, hogy aztán azok a maguk módján igazolják a színjátszó mozgalom létjogosultságát, társadalmi szerepének fontosságát. Ebbéli szándékomban nem maradtam egyedül. Azt ugyanis, hogy a kézirat egyáltalán nyomdába került, mindenekelőtt Hajnal Jenőnek, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatójának köszönhetem! S természetesen mindazoknak, akik ott, Zentán vagy az anyaországban fontosnak tartották, hogy ez a könyv megjelenjen!

Színjátszó mozgalmunk – ha nem is mindig úgy viszonyulunk hozzá, ahogy azt megérdemelné – él, lélegzik, s valami csodálatos belső energiával járja évszázad-ok óta a maga útját. Talán eljön majd az idő, amikor rádöbbenünk ennek a mozgalomnak, ennek az útnak, a megtett útnak a jelentőségére. Ha a könyvben összegyűjtött írások segítenek ennek felismerésében, akkor talán nem végeztem, nem végeztünk hiábavaló munkát.